Who am I kiddin'?

2013.10.26(szombat)

Régóta nem írtam, mentségemre legyen, hogy nem nagyon volt idő. A nyár elrepült, mert júliusban Magyarországon voltam (a buszost megszívattam, hogy csak angolul tudok, az meg szerencsétlen nem beszélt rendesen de végül benyögtem, hogy 'na jó akkor az xy megállóig kérem'. Azt a képet...) egy csomó időt töltöttem Rékával, de hiányzik nagyon. Augusztus elején anyuval és So-val voltunk 'csajos túrán', de az a hónap el is telt hamar. Majd a szeptember. Akkor találkoztunk először Tom-al rendesen amikor megkezdődött suli. Hiányzott, hogy hozzábújjak. Igaz, hogy volt Skype, telefon meg minden ilyesmi, de az nem ugyan az. A suli is megy. Nem mondom, hogy úgy mint ahogy elképzeltem, de nem rossz. De a jelen, na az megrémít. Késztetést éreztem, hogy írjak.
Ma reggel rendes suli nap, de Sophie telefonált, hogy nem jön velem, mert Carlos apukája viszi el. Nem lett volna ezzel semmi baj, hogyha nem beszéltük meg volna, hogy reggel hamarább indulunk, mivel kellett egy rakás papír amit megrendeltem a suli melletti papír boltból. Nem is hívott fel, csak egy SMS-el rendezte le. Tomnak pedig hamarább kellett bemenni eleve, mert az egyik tanárnak meggyűlt vele a baja. Elkapta cigizés közben, és a szüleit fel akarta hívatni.  Ezaz. Dupla gyomorgörccsel indultam a suliba, mivel tudtam, hogy Sophie-val ez nem marad lerendezetlenül, valamint Thomas miatt is izgultam. Az úton annyira nem figyeltem, és hangosan hallgattam a zenét, hogy egy helyen majdnem elütött egy autó. Amikor elértem a papírboltba begyömöszöltem az egészet a táskámba, és szinte futólépésekkel haladtam az iskolába. Az alagsorban maradt az osztályunk. Az ajtóban nem állt senki, ahogy beléptem mindenki a helyén ült, és némán lapozgatta az angolt. Rémisztő volt nagyon.
     -Csá.-vágódtam le So mellé.
     -Úgy sajnálom!-akart megölelni.
     -Ne most, jó?-kérdeztem miközben az asztalra dobtam a füzetem, könyvem és toll tartóm.
Viccelődni kezdetett de egy szúrós tekintettel lerendeztem, de nem úszhattam meg ennyivel. Az élet nem ilyen 'kedves'.
     -Meg van a házid?-bökött meg oldalról Rox.
     -Nekem is ideadod?-fordult hátra Violet.
     -Passzold már ide is át!-kiabálta Dominic hátulról.
A füzetemet a hátsó padra dobtam, és felálltam, de a tanárnő(történetesen az oszi) pont akkor jött.
    -Mi van veled Hope?-érintette meg a karom amitől kibuggyant egy könnycsepp, de hamar letöröltem.
    -Kimehetek a levegőre?-néztem rá, ő meg bólintott.
Szinte ajtóstól rontottam ki. Gyorsan kerestem egy üres fülkét, bezárkóztam, és sorban potyogtak a könnycseppek. A néma csendben csak az hallatszódott ahogy nekicsapódik a cementnek, és a rendezetlen levegővételem. Péntek. Péntek volt. Örülnöm kellett volna, mint a többieknek. 'A boldogság relatív' mondta a történelem tanárnő, de a szomoruságot nem boncolgattuk. Szerintem meg az az igazán relatív.
     -Becky engedj be.-kopogott Sophie. Megráztam a fejem mintha látná.-Rád töröm az ajtót!-dörömbölt.
     -Ki jön az egész iskola, fejezd be!-suttogtam rekedtes hangon.-Mit akarsz?
     -Bocsánat. Nem akartalak otthagyni, és így lerendezni, de ha felhívlak tuti, hogy elsírod magad.
     -Aha. Hát jó. Köszönöm.-mondtam cinikusan.- Inkább minthogy velem gyere hagytál.
     -Félreérted.-dölt az ajtónak. Nem nyitottam ki.- Én nem akartam rosszat, értsd már meg! Most is stresszes vagy, túlreagálsz dolgokat, fogadok hogy megint veszekedtél anyuddal....
Igaza volt. Megint veszekedtünk, de ez nem csak összerebbenés volt, hanem veszekedés. Háromra érek haza a suliból, kicsit pihenek, elmegyek szaladni, tanulok, edzek és este van. Ki van töltve a napom, de anyu szerint valahogy segíthetnék, meg, hogy haszontalan vagyok, mert nem csinálok semmit, és suliból hazaérve ki vagyok. Hát igen. Nem elég, hogy tanulni kell, még az osztálytársak is leszívják az agyam. Kopogtam az ajtón. Kinyitottam, és megöleltem. Akármilyen hülye, ismer. Nagyon jól. Megmostam az arcom, és bementünk. A tanárnő mosolygott, és tovább folyt az óra. Éppen Dominic felelt az állatokból, és valamit összekutyult. Igazán csak nevetésre lettem figyelmes, és akkor láttam, hogy ő is nevet, meg mindenki. Csak én nem. Az idő vánszorgott. Amikor valamit nagyon vársz akkor az idő megállni készül, és nagyon-nagyon lelassul, bezzeg amikor nem... Kicsengettek, az oszi kiment, én meg ott tördeltem az ujjam, és nem tudtam semmire se figyelni. Amikor feltűnt Thomas eléggé nyúzottnak tűnt. Lehajtott fejjel jött oda hozzám, én meg szorosan megöleltem.
     -Gyere ki kérlek.-fogta meg a kezem.
     -A párocska milyen édes!-röhögött(nem szép szó, de ezt tette) kárörvendőn. Egy szúrós nézéssel nyugtáztam ezt, és kimentünk egy padra az udvarra.
     -Mi történt?-néztem rá félve.
     -Itt volt anyu is.-húzta el a száját, és magához húzott.- Az igazgató beköpött, anyu veszekedett, szóba jött az, hogy áthelyeznek, de akkor már felszólaltam, hogy én nem megyek el innen. Nem hagylak itt.
     -Miattam maradnál?-néztem rá könnyes szemekkel.
     -Csak is miattad maradok.-játszott az ujjaimmal.-Anyu ezek után nem hiszem, hogy szívesen lát, a bátyám csak elvisel apu meg soha sincs itthon. Te tartasz itt, miattad változtam meg.
Szorosan megöleltem, és az arcomat a pulcsijába temettem, mert nem akartam, hogy lássa ahogy sírok. A hátamat simogatta, és azt suttogta, hogy minden rendbe jön. 
     -Büntetést kaptam.-jelentette ki, én meg felkaptam a fejem.- Minden pénteken bent kell maradjak takarítani, valamint kedd-szerda-csütörtök mosogatni kell a büfében.
     -Legalább házias leszel.-mosolyodtam el gyatrán és könnyezve.
     -Az. Még összekutyulok valami kaját is ha szeretnéd, de most menjünk bioszra.-húzott fel, és kézen fogva mentünk be.
Ahogy bementünk a fiúk letámadták Thomas-t hozzám meg Sophie jött oda és ölelgetett szét, de nem kérdezett semmit. Jól tette. Némán odabattyogtam a padomhoz, elpakoltam az angolt és kiszedtem a biológiát. Akkor eszméltem fel amikor már a pszihológiát tettem el (ami biológia után volt) és a management-et tépkedtem ki a táskából. Tom odajött hozzám mindig, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Management után infó jött, majd torna. Infó után a napom egy kicsit feldobódott. Elmentünk átöltözni a csajokkal, és közben beszélgettek. Hál' Istennek csak a mi osztályunknak van akkor tesi. So-val pont a melegítő nadrágot ráncigáltuk amikor Roxane direkt kicsapta az öltöző ajtaját és úgy is hagyta. Szép vörös fejünk lett, azt így látatlanul is állítani merem, mert pont a fiúk csordája haladt el ott. Gyorsan beleugrottunk a nadrágba, és próbáltunk észrevétlenül elvegyülni, na de nehéz dolog volt ez. Éppen azon morfondíroztam, hogy milyen útom-módon tépjem meg Rox-ot amikor átölelt Tom.
     -Nem rossz.-vigyorodott el kajánul.
     -Micsoda?-ráncoltam a szemöldököm.
     -Az alakod.-kacsintott.
     -Kérlek a fantáziád ebben a szent pillanatban állítsd le.-csaptam a mellkasára játékosan, de a mondandóm komoly volt.
      -Kicsim, csak hülyéskedtem.-puszilt meg, és a fiúkhoz állt.
Na igen. Általában külön tanárunk van. A fiúknak az öreg Mrs.Meryl nekünk meg a 28 éves (tavaly kipuhatoltuk még év elején) Mr. Peter. Kilencedikben Blair be próbálta cserkészni, de a tanár finoman elutasította. Míg ezen gondolkoztam Mr. Peter kijelentette, hogy mivel csak hárman maradtunk Sophie, Alice és én, kosarazhatunk. Feldobódtam, mert addig se kell a gondokra fókuszálni. Tizenöt percig játszottunk aztán a fiúk veszekedését néztük. Dominic a labdát vagdosta a földhöz, Will vadul mutogatott, Hugo(aki végre rendesen jár iskolába) hol erre hol arra kapkodta a fejét, Carlos Dominic mellett bólogatott és Tom a tanárnővel beszélt. Valami olyasmi volt, hogy a labda kiment és, hogy valamilyen lap jár Will-nek. Tizenöt perc maradt az órából, így még játszottunk, és Alice-nek támadt egy ötlete. Kosárlabdával(!) focit. So és Alice egy csapatot alkottak, én meg egyedül voltam. Így történt a hatalmas esésem. Próbáltam védeni a kaput, meg rúgni na de pont a labdára ugrottam, és egy akkorát vágódtam hasra, hogy az agyvelőm fele kiesett. Sophie és Alice visítva rohantak oda én meg eléggé szédültem, de nevetve mondogattam, hogy semmi bajom. Persze ha ők ketten nem tartanak én eldőlök mint egy hatalmas fa.
      -Lányok mi lett itt?-vett ölbe a tanár.- Miért vérzik az álla, és lyukadt ki a nadrágja?
      -Játszottunk!-emelte fel a kezét védekezőn Alice, és ez volt az utolsó képem.
Hallottam ahogy beszélnek körülöttem, éreztem Thomas puha érintését. Hallottam ahogy a lányok egymást hibáztatják, a tanár meg magát. Hallottam a kétségbeesett kiáltásokat amivel vissza akartak hozni, de nem bírtam reagálni. Meghaltam? Most távozik el a lelkem, és ezek lesznek az utolsó emlékeim? Így kellett elbúcsúznom tőlük? Nekem csak ennyi járt? A mentős a pulzusomat nézi és aggodalomba ejti. Anya hangját hallom ahogy sírva kérleli, hogy valahogy hozzon vissza. Nem akarok meghalni! Még sok elintézni valóm van itt. Nem akarom itt hagyni se anyut se Thomas-t és Sophie-t sem! Csinálj már valamit, élni akarok! Valami hideget érzek a bordáimon majd megkéri, hogy álljon hátrébb. Valami erős ütést érzek, de reagálni nem bírok. A mentős mond valamit, és nagyobb ütés ér. Ökölbe szorítom a kezem, és kipattannak a szemeim.
      -Visszajött.-szólt a mentős eléggé megkönnyebbülten.
      -De el se mentem.-motyogtam az orrom alatt amint anyu fogta a kezemet, és sírva nézett.
      -Ne játssz ilyet, jó?!-mosolygott rám a könnyein keresztül.
Én játszok anyu? Nézz már rám! Az élet játszik velem. Két hete csak veszekszünk, mindenkinek fontosabb dolga akad mint én, apu lelépett és haza se szagolt, Thomas-nak pedig otthon vannak hatalmas problémái. Tanulnom kell, mindenhol 100%-ot nyújtani, tartani az átlagom, segíteni a barátaimon. Az egyik felem itt van a másik felemet Magyarországon hagytam Rékánál és a Nagyimnál ami ketté szakít. Két hete álomba sírom magam, de senki nem veszi észre, senkinek se beszéltem róla. Minden egyes nyomorult nap nyolctól kettőig iskola, kettőtől háromig hazaérek, pihenek, háromtól nyolcig tanulok nyolctól kilencig edzek és megfürdök, kilenctől tízig meg TV-zek Veled Anyu. Ha tudnád, hogy mennyi minden jár most a fejemben, mennyi mindent meg akarok veled beszélni, mennyi mindent elmesélni, elmondani, hogy bármi történjen én itt leszek és szeretni foglak. Te meg veszekedtél velem, rajtam töltötted ki a dühödet, pedig tudom, tudom Anyu, hogy nem én voltam a célpont! Mindent el fogok neked mondani egy szép napon, hidd el, de most nem akarlak ennyi mindennel lesokkolni. 
       -Nem fogok.-suttogtam könnyezve, és megszorítottam a kezét mielőtt bevittek volna a kivizsgálásra.
 Legközelebb(az az ma:) már a szobámban ébredtem, és minden porcikámat meg tudtam mozgatni, de a térdem be volt kötözve. Szép lehet.
        -Anyuuu!-kiabáltam el magam.
        -Mi a baj?-vágta ki anyu az ajtót mint a Terminátor én meg felkacagtam.
        -Mi lett itt?-böktem a térdemre.
Elmesélte, hogy nagyon csúnyán lehorzsoltam a bőrt, egy helyen össze is kellett varrni, az államat nem sikerült ilyen 'gyönyörűvé' varázsolni  erre ln rávágtam, hogy rajta leszek az ügyön.
         -Ha te ügyködsz akkor én is fogok!-értünk a tükör elé ami a szobámban volt.  
         -Hát legalább a humorom megmaradt na!-vigyorogtam rá, de hamar lefagyott. Mivel short volt rajtam megláttam a bekötözött térdem (jobb) a bal meg úgy nézett ki mintha kis kavicsok lennének a bőrömre téve, és a csodás állam meg le volt sebtapaszozva. Hát eredményes óra volt az tuti!
         -Tom tenap éjjel itt volt.-mondta anyu miközben leültem az ágyam szélére.
         -Húha. És mit szólt, hogy ilyen szörnyeteg lettem?-meresztettem rá a szemeim.
         -Hülye, na az lettél. Azt mondta, hogy estefelé eljön hozzád. Nap közben el lesznek menve a bátyja tánc versenyére. Jaj és Sophie meg fél órán belül itt lesz.-mondta mosolyogva anyu és kiment.
Hát így ébredtem fel, ezek voltak a gondolataim és most leírom őket. Anyu jobban vigyáz rám mint eddig, de a többiek reakcióját még nem láttam. Kíváncsi vagyok nagyon. Valamire ez is jó volt:D Yay itt van Sophie. Gyorsan eldugom a naplóm mielőtt még meglátná, de nemsokára írok még!

Hope(:

No matter what

2013.06.23(vasárnap)

Fergeteges szülinap. Éjjel bármilyen hülye napom is volt megvártam az éjfélt, és persze So hívását. Miközben beszélgettünk a Skype-on bevillant egy ablak. Thomas-é. Sophie-nak mikor mondtam, csak sunyizott, és azt mondta, hogy 'nyissam meg'. Thomas videóhívást indított, és a háttérben a közös számunk szólt. Papa Roach- No matter what. Tom még nem látszott, de nekem már könny szökött a szemembe, és ez még az eleje se volt. Sophie egy laza 'öhmm most mennem kell, Boldog születésnapot, jóéjt, szia!' köszönéssel letette, és gyakorlatilag 'egyedül' hagyott. Amikor rákezdett arra, hogy 'I need you right here, be my side!' Thomas odamászott a laptop elé, és... És énekelt nekem. Soha nem hallottam még énekelni, de ez valami fenomenális volt. Én már javában sírtam, ő meg mosolygott, és a végén egy szívecskét mutatott, majd megszólalt.
   -Boldog születésnapot szerelmem!-mondta.
   -Köszönöm.-suttogtam, és még  mindig patakokban folytak a könnyeim.
   -Ne sírj kérlek.-mosolygott a kamerába.- Vagy ennyire borzasztóan énekeltem?
   -Neeeeem-nevettem fel.-Csak meghatott.
   -Holnap megkapod az igazi ajándékod is, de most megyek aludni, mert hosszú napom lesz holnap.
   -Hogy hogy?-értetlenkedtem.
   -Említettem, hogy versenyem lesz, deszkás. Nem emlékszel?-kérdezte olyan mosollyal, hogy haragudni is elfelejtettem.
   -Akkor ez azt jelenti, hogy...-kezdtem könnyes szemmel.
   -Nem, nem lehetek ott, de hidd el, hogy szeretlek!
Őszinte volt, láttam rajta. Letöröltem a könnyeim, és mosolyogtam. Nem akartam, hogy miattam mondja le a versenyt. Miútán elköszöntünk aludni készültem, de anyu bejött. Felköszöntött, és én meg aztán elpanaszoltam naki, hogy Thomas-al mi a helyzet. Anyu titokzatoskodott, és gyorsan elment. Aha. Valamiben sántikálnak.
Másnap reggel úgy ébredtem, hogy Thomas(!!!) jástzik az egyik hajfürtömmel. Ő ott ült az ágyam mellett a 'főnöki' gurulós székemben, és mosolygott. Biztos lehetett egy egészséges vörös színem. Kábé mint egy ráknak.
    -Jó reggelt.-mondta, és elengedte a tincset.
    -Neked is. Régóta vagy itt?-kérdeztem, és legbelül kicsattantam az örömtől.
    -Egy órája.-mondta úgy mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
    -És a verseny?-tápászkodtam fel, hogy helyet hagyjak magam mellett az ágyon.
    -Nincs verseny, csak valamivel le kellett rázzalak, hogy ne húzd ki belőlem az ajándékod kezdőbetűjét sem.- mondta, és egy 'ne haragudj kérlek' mosolyt villantott.
Nem szóltam egy szót se, csak megöleltem. Ő még szorosabban kulcsolta rám a karjait, és éreztem a szeretetét. Miután pár 'Boldog születésnapot és szeretlek' csókot kaptam elmentem a mosdóba, hogy rendbeszedjem magam. Gondoltam, ha már szülinapom van akkor ki sminkelem magam. Ez abból állt, hogy a szememet kihúztam, meg fekete tussal pingáltam valami alíg láthatót. A ruhám is ilyen 'whoa szülinapos vagyok!' lett. Vagyis én annak szántam. Egy fehete pólót vettem fel, amin fehér virágokból álló 'korona' volt, és a közepében az állt, hogy 'I'd rather wear flowers in my hair than diamonds around my neck!' mellé egy fehér short és egy fehér bokacipő valamint egy virágos headband(magyarul nem tudom a nevét:c). Ahogy kiléptem Tom felállt, és elmosolyodott. Felém lépkedett, és karjait a derekam köré fonva bele puszilt a hajamba. Ez azthiszem azt jelenti, hogy tetszetszek neki. Vagy valami hasonló(: Kézenfogva lépkedtünk a lépcsőig, aztán szorított egyet a kezemen, és egy kendővel bekötötte a szemem.
    -Ne less!.-suttogta a fülembe amitől kirázott a hideg.
Lassan mentünk le, és nem lestem. Nem, még a lépcsőt se néztem meg, mert 1. már csukott szemmel is tudok közlekedni 2. megbíztam benne. Mikor leértünk mögém ment, és levette rólam a kendőt. Egy hatalmas csokor rózsa volt ott. 22 fehér és egy fekete. Oda szaladtam, és fel akartam emelni a földről a hatalmas csokrot. Anyu és Tom egymás mellett álltak, és mosolyotak. Nos ahogy fel emeltem a csokrot kiesett beőle egy CD. Gyorsan felkaptam, és megnéztem. Nirvana- Nevermind eredeti kiadás, és nem mostani. Úgy szorongattam mint egy kisgyerek aki most kapta meg a kedvenc játékát, és képtelen elengedni. Anyuék felé szaladtam, és mindkettejüket megöleltem.
     -Tetszik a CD?-kérdezte anyu mosolyogva.
     -Igen.-vigyorogtam mint a vadalma.-De ez nem mostani, honnan szerezted be?
     -Amikor elmentünk a nagyihoz Magyarországra akkor ezért mentünk. Az enyém volt.
     -Azta.-boktem ki elkerekedett szemekkel.-Akkor te Nirvana-t hallgattál?
     -Igen.
     -Köszönöm a rózsákat.-fordultam Tom felé, ő meg rákulcsolta ujjait az enyémekre.
     -Ne köszönd. Remélem nem haragszol, hogy 22 fehér lett, és csak egy fekete, de elég hülyén nézett volna ki, hogyha fekete csokorral jövök.-töprengett.
     -Nekem így is tetszik.-nézegettem a csokrot.
Aztán jöhetett a reggeli. Általában csak egy kakaót nyomok be, de most kivételt tettem, és gabonapelyhet is ettem. Persze Thomas-al lehetetlen normálisan enni, mert meglökte a kezem amikor szórtam a gabonapelyhet, így egy csomó kiszóródott. Aztán csörgött a telefonja, de kinyomta és az asztalra tette. Folytatta a 'Piszkáljuk Hope-ot miközben enne' akciót, de a telefonja megint csörgött. Megint kinyomta, de mostmár nem piszkált. Mikor harmadjára csörgött idegesen felkapta a telefont, és kiment a hátsókertbe. Anyu kipillantott a konyhapult mögül, és csak a tekintetével kérdezte, hogy 'mi lett?' én meg megvontam a vállam, és végre ehettem. Nem mondom, hogy könnyű volt, mivel eléggé nyugtalanított a tény, hogy Thomas ennyire idegesen ment ki.
      -Sajnálom, csak a szüleimre tört valami 'jaj ne a gyerek egyedül van' roham.-mondta és valamennyire meg volt nyugodva, de nem ült le. Eddig nem hallottam semmit Thomas szüleiről, vagy egyáltalán, hogy mi van velük.
      -Tom...-néztem rá.-Mi a baj?
Először azt mondta, hogy ez a szülinapom, nem akarja lehúzni a hangulatot, meg 'nem lényeges' de mikor már anyu is kíváncsian fürkészte a konyhából elkezdett mesélni. A szülei elváltak, és az anyukájával élt egészen kilencedik elejéig, de akkor talált magának egy másik férfit, akit Tom nem kedvelt, és úgy döntött, hogy ide költözik Los Angeles-be az apukájához. Az apukája nem akarta látni, mert lett egy felesége, akitől született két kisgyerek, és arra hivatkozott, hogy 'nem bír eltartani ennyi kolyköt'. Thomas nem szólt otthon semmit.
     -Más választásom nem maradt, a nagyihoz mentem, akihez gyakorlatilag semmi rokoni szál nem fűz, mivel anyát örökbefogadta. Viszont apa szülei egyszerűen utálnak. Ők el voltak határozva, hogy de nekik lány unoka kell, és mikor megkapták a hírt, hogy fiú lettem látni se akartak. Mióta ezt elmondták én se őket.-mondta, és elég meggyötörtnek látszott.- Viszont Dóra nagyi irtó kedves, és mindenben támogat.-mosolyodott el végre, és ránk pillantott.
Szó nélkül a nyakába borultam, és szorosan megöleltem. Ez azt jelentette, hogy az én családom az övé is. Anyu mosolyogva figyelt bennünket, majd megszólalt.
     -Thomas a mi családunk a tied is.-mondta anyu, és akkor jött el az a pillanat, amikor anyu  mindkettőnket átölelt, és tudtam, hogy tényleg nagyon kedveli Tom-ot.
Tom azzal az ötlettel jött, hogy menjünk ki egy kicsit sétálni. Mivel sötét felhők gyülekeztek gondoltam veszek magamra egy pólót, de mivel vittem a fényképezőt is beletettem a bazinagy táskájába. Míg én elkészültem anyu és a barátom lent beszélgettek a konyhában. Anyutól elköszöntem egy öleléssel, és indultunk is. Mivel olyan szép volt minden, én előkaptam a gépem, de még nem csináltam képeket, csak a nyakamban lógott. Thomas fogta  a kezem, és beszélgettünk. Aztán megpillanottam egy villámot. Thomas ösztönösen elengedte a kezem, én meg fényképezni kezdtem. Egyszercsak azt vettem észre, hogy a szerelmem kényelmesen leült az egyik padra, majd egy cigit húzott elő a zsebéből. Barna haja be volt lőve, és

akkor feltúnt egy dolog amit azonnal megjegyeztem.
    -Tom, neked a szemed nem barna?-kérdeztem csodálkozva.
    -Vámpír vagyok, és változik a szemem!-mondta suttogva, és az ölébe húzott.
    -A vámpíroknak barna meg vörös szemük van, szóval te valami fura lény lehetsz.-nevettem, és átöleltem a nyakát.
   -Mivel utálom a szemüveget és visenem kellene kontaktlencsét hordok, és van egy kék is.-magyarázta.-Gondoltam ma jeles esemény van, úgyhogy ezt választottam.
Gyorsan felpattantam az öléből, és a gépemet bekapcsoltam az meg 'lövésre' készen állt, úgyhogy Thomas csodálkozó fejét sikerült lefényképezni. Egyszerűen imádom. Igen, sajnos cigizik, és ezért kicsit haragszom is rá, de most őszintén az legyen a legkevesebb bajom, hogy egy-egy szál cigit elszív... Miután még fényképeztem párat(igen titokban róla is készítettem egy-két képet:) leültem mellé, és néztem ahogy megszívja a nikotin bombát, majd kifújja a füstöt. A füst... Elszáll, de a tüdejében megmarad az a kátrányos anyag. Na ez így van a szerelemmel is néhány esetben. Vegyük úgy, hogy maga a szerelem a cigaretta, és mivel a pár 'függő' fogyasztja a 'szert'. Abban a pillanatban szomjaznak rá, mint a sivatagban bojongó a vízre, de miközben élvezik az ízét a kátrány lerakódik. A kátrány az emlék. Miútán elmúlt a szerelem, elfogyott a 'cigaretta' a pár szátrebben. DE a kátrány marad, ott ragadt a tüdejükben, és nem tudnak vele mit tenni. Megszennyezték magukat, egymást....
      -Min töprengsz kinscem?-kérdezte, és szabad kezével megfogta az enyémet.
      -Mi lesz, ha bajod lesz tőle?-böktem szomorúan a 'bomba'  felé.
      -Nem lesz, nem szívok annyit.-mondta, és mélyen a szemembe nézett.-Miattad nem.
Szorítottam egyet a kezén és hálásan pislogtam rá. Ez egy fontos jele annak, hogy szeret, mivel ha az embernek van egy káros szokása arról nem szokik le csak úgy 'ukmukfuk'. Valami oka kell legyen vagy valaki miatt válik meg ettől a rossz dologtól. Lassan vissza kellett induljunk, mert a rakoncátlan esőcseppek versenyezni kezdtek. Én a fényképezőt gyorsan eltettem, és kirángattam a pólóm. Thomas egy határozott mozdulattal a hátára kapott, és mivel nem volt sok hazáig úgy vitt én meg mikor úgy csinált, mintha megbotlott volna visítottam. Baromira élvezte, az más kérdés, hogy én egyáltalán. Mikor az eresz alá értünk  azt mondta várjak egy kicsit itt kint. Öt perc múlva Tom anyu kocsikulcsával jött ki. Kitolatott a garázsból, én meg beszaladtam az autóba, és az anyósülésre ültem.
      -Hova megyünk-kérdeztem mikor már majdnem kiértünk a városból.
      -Meglepetés.-mondta, az utat figyelve, de elmosolyodott.
Hát jó, csak nem ad el vagy hasonló. Jó, ezt én se gondoltam komolyan. Los Angeles külvárosába mentünk, és egy egy emeletes kis ház előtt álltunk meg. A ház fából volt, és a jobb oldala be volt futva borostyánnal. A kerítés szintén fából volt. Miután Thomas bezárta az autót megfogta a kezem, bíztatóan rám mosolygott, én meg csak izgultam. Fogalmam se volt, hogy hova vitt. Amíg meg nem láttam egy nénit aki körülbelül egészen fiatalosnak nézett ki.
      -Szia mama!-köszönt kedvesen Tom ezek szerint a nagymamájára, akiaz ajtót nyitotta nekünk.
      -Sziasztok.-mosolygott kedvesen.-Gyertek be.
Nem volt sok időnk kint ácsingózni mivel az eső esett még, tehát bementünk. A ház belül is olyan szép volt mint kívül. Egy kis előszoba fogadott ahol  szarvas agancs volt felakasztva meg egy fogas, és egy kis szekrény ahová gondolom a cipőket tették. Aztán egy kis kerek helyiség. Furcsa volt, mert valami lépcsőre számítottam, mivel aztán a nappali, majd a konyha volt. Meg balra egy kis szoba, és persze a fürdő mellette. Ahogy a nappaliba mentünk megcsapott a süti illat. Leültünk a kanapéra, és a nagymamája velünk szemben foglalt helyet. Az első tíz percben angolul beszélgettünk, és mikor Tom elment vizet inni a nagyija mondta, hogy ne magázzam meg, hogy csak Dórának hívjam.
     -Maga magyar?-kérdeztem, és a szálak kezdtek kuszálódni. Persze magyarul.
     -Igen, és ahogy hallom te is.-mosolyodott el boldogan.
     -Anyu magyar, apu pedig amerikai.
     -Végre valaki akivel beszélhetek rendesen. Thomas képtelen más nyelven tanulni, úgyhogy nem is töröm magam, hogy tanítsam.-nevette el magát, és persze én is nevettem, mert tudom, hogy milyen reménytelen eset tanítani Őt.
     -Most engem beszéltek ki ugye?-vágódott le mellénk 'sértődötten'.
     -Tulajdonképpen csak annyit mondtunk, hogy nem vagy képes tanulni magyarul.-mondta Dóra.
Ezek után elmesélte, hogy azért jött ide Thomas anyukájával, mert itt azthitte, hogy jobb az élet, és kicsit jobb is volt. De nem sokat mesélt, még annyit, hogy 57 éves, de aztán elment a konyhába.
     -Gyere, megmutatom a szobámat.-mondta Thomas, és előre ment. A kis kör alakú helyiség plafonjából egy létrát húzott ki, és azon mentünk fel. Persze Thomas előre engedett. Az egész tetőtér az övé. Három ablak van. Egy az ágya fölött ami a szobája végében volt. Az ágya felett egy könyvespolc amin kb. 20-30 könyv sorakozott. Volt még egy ablak az íróasztala fölött amin a laptopja pihent, és az utolsó ablak pont a lépcsővel szemben. Egyetlen egy poszter volt a szobája falán. Papa Roach. Beljebb mentem, és körül néztem, majd megálltam az íróasztalánál. Egy szimpla, de mégis szép ezüst(!!) keretben volt az első közös képünk, amit So készített. Nem szóltam semmit, de mosolyogva fordultam hozzá. Mikor lementünk Dóra egy kis tortával fogadott amin az állt, hogy 'Boldog születésnapot Hope!' Nagyon örültem neki, és gondoltam készítek pár fényképet. Aha, majdnem. Thomas készített egyet csak rólam, aztán egyet Dórával, végül lett két kép rólunk is.
Visszafelé menet felvettük Sophie-ékat. Mindketten szorongattak valami ajándék alakú dobozt vagy mit, de nem szóltak hozzám. Mikor hazaértünk Thomas visszaparkolta a kocsit, a garázsba, én meg gondoltam bemegyek Carlos-ékkal. A nappaliban egy két emeletes torta fogadott, minek a tetején egy pont ugyan olyan fényképező volt mint az enyém. Ugráltam egy sort, és megköszöntem anyunak mivel ő készítette. Az ajándékokat ide adogatták, én meg nem bontottam meg, mivel a rituálém azt írja elő, hogy majd csak torta evés után. Mindenkivel lett kép (sőt még egy közös is, tiszta jó találmány az állvány:D) és megettük a tortát felbontottam az ajándékokat. Sophie-tól egy One Direction-os könyvet kaptam, magyarul(!!!) aminek nagyon örültem. Ja, igen Directionerek vagyunk mindketten(: Carlos-tól egy karkötőt,lencsevédőt(gyűjtöm őket) és egy doboz gyűjtő dobozos Coca-cola-t kaptam. Lehet tudat alatt gyűjtögető leszek, de azt is gyűjtöm :D Este nyolckor érkeztünk haza Dórától, és So-ék éjfélkor mentek haza. Thomas azt mondta marad segíteni takarítani. Már végeztünk, de ők még mindig lent vannak. Érdekes, megyek megnézem őket (:
Hope .x.

Hurricane...

2013.06.22(szombat)

Tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy 'jiháá a vakáció első napja', de a tegnapi vihar és a mai folytatódás miatt képtelen vagyok ezt mondani. Sajnos. Kezdem az elejéről...
Már a moziba készülődésnél is éreztem, hogy itt valami nem lesz rendben. Öltözékem most se lett valami feltűnő, de gondoltam egy mozizáshoz jó lesz. Felvettem a kedvenc fehér trikómat amin idézőjelek vannak feketével, valamit egy fehér nadrágot, és mivel valami fekete is kell a fekete Supra-m és egy bőrkarkötőt szedtem össze. Anyuékkal nem kellett sokat beszéljek, hogy elengedjenek, mivel jó tanuló vagyok, és semmi olyan dolgot nem tettem ami tilos lenne, meg szülinapom előtt gondolták, hogy 'miért ne szórakozzon a gyerek?'. Ekkor még semmit nem sejtettem ebből.
Az indulás nem ment nehezen, csak mivel Tom és Carlos deszkával jöttek mi So-val hátramaradtunk, és figyeltük őket. Egy ideig egész jó volt nézni őket csak féltettük őket. So azt mondta, hogy elkezdte olvasni a The Body-t Stephen King-től. Egész jó kis könyv lehet, majd én is nekikezdek. Mire kibeszéltük a könyveket odaértunk, mivel a pláza nincs messze tőlünk. Hogy mit néztünk meg? Slender Man. Alapjában véve a fiúk azt mondták, hogy 'nagyon jó lesz!' meg 'nem fogtok félni!' de aztán már az első 10 percben bántam, hogy beültem. A film közepére nem is féltem, sőt kezdtem élvezni, csak szegény Sophie rezelt be, és nem igazán akarta nézni. Nos nem, nem az az erős idegzetű lány úgyhogy eléggé látványosan szenvedett. Például a popcornt elég hangosan ropogtatta, vagy a Cola-t fújta a szívószállal. Próbáltam figyelmen kívül hagyni de Carlos elvette tőle, így So az én telefonommal babrált amit leejtett, és legurult az előttünk lévő sorba ahol sűrű 'jaj bocsánat!'-ozások közben haladt el. Ez már a végén volt és az előttünk ülők eléggé idegesek voltak. A film után elváltak útjaink, mert So és Carlos elmentek Sophie húgának venni valamit mivel megígérték neki. Thomas és én pedig a másik irányba mentünk. Haza.
    -Nagyon megijesztett a film?-kérdezte miközben megfogta a kezem.
    -Engem nem, viszont Sophie szerintem nem mer majd egyedül aludni.-jelentettem ki. Ismerem, és ő nem bírja az ilyen filmeket.- És te, hogy bírtad?
    -Nekem nagyon tetszett, de máskor mást nézünk meg, hogy ne ijedjetek meg.-mosolygott rám.
    -Na hékás én nem vagyok félős!-mondtam 'sértődötten'.
    -Majd meglátjuk.-mondta még mindig mosolyogva.
Ajaj. Ha azt mondja 'majd meglátjuk akkor valami lesz, ami nekem nem kedvez. Remélem nem valami ijesztő. Á, dehogy! Az út további részében elbeszélgettünk arról, hogy milyen jó koncert lesz szülinapomkor (Iggy Azelea) meg, hogy miket fogunk csinálni nyári szünetben. A házunk elé érve Tom szorosan magához ölelt. Mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben. Olyan sírás tört rám, de visszatartottam.
     -Legyél jó!-mondta még mindig engem ölelgetve.
     -Te is...-suttogtam.
     -Szeretlek Hope!-szakadt ki belőle.
     -Én is szeretlek Tom.-mondtam erőtlenül.
Ezután Tom elengedett, és úgy fogta a kezem, hogy közben rám lásson. Megsimogatta az arcom, és mosolyt erőltetett magára, majd megcsókolt. Keserédesnek éreztem.
     -Majd hívj.-mondtam, és már mosolyogni se volt erőm. Fogalmam se volt mi fog történni.
     -Hívlak. Jó éjt.-köszönt el, majd még egy puszit hagyott a homlokomon.
Néztem ahogy eltávolodik. Tulajdonképpen, igen húzni akartam az időt. Húztam is. Mikor bementem a szüleim a nappaliban fogadtak.
     -Szia Hope!-köszöntek szinte egyszerre.
     -Hali.-üdvözöltem őket, és lehuppantam az egyik fotelbe.
     -Milyen volt a film?-kérdezte anyu.
     -Elég jó, habár horror volt. Ti mit csináltok itt?-tettem fel azt a kérdést aminek a válaszától annyira de annyira féltem.
     -Hope ne ijedj meg kérek.-kezdte apu. Ez a legnagyobb baromság, amikor azt mondják, hogy 'ne ijedj meg' mert akkor biztos meg fogsz.-Szóval az a helyzet, hogy el kellene költözzünk, mert a cég kiterjeszkedett, és én máshol kaptam állást.
     -Hova?-kérdeztem erőtlenül.
     -Spanyolországba.-mondta apu, én meg úgy éreztem, hogy hirtelen nem is az én életemet élem, hanem valaki másét.
     -De... És akkor... -nem találtam szavakat. Apun láttam, hogy nagyon fájt neki, és inkább elment, gondolom a szobájukba. Anyu mellém ült, és a hátamat simogatta, én meg a sírásomat fojtottam vissza, mivel nem lehetek egoista nem szabad csak magamra gondolnom. Nekik most sokkal több gondjuk van!
      -Kicsim.-kezdte anyu csendben.-Apu elköltözik.-bökte ki.
Kész, nen tudtam tovább tartani, kitört belőlem a zokogás, és nem bírtam megállni. Könnyeimen át anyura néztem aki egy 'ne légy olyan szomorú' mosollyal nézett rám. Láttam rajta, hogy neki is fájt, de elegem lett a tegnapi napból, és elmentem aludni. Aztán eszembe jutott Réka. Először nem akartam zaklatni ilyesmivel, meg náluk reggel nyolc körül lehetett vártam még. Felhívtam So-t.
     -Sophie irtó nagy gáz van!-mondtam még mindig sírva.
     -Jézusom! Mi a baj? Mi történt?-hallottam rémült hangját.
     -Sophie apu el fog költözni...-és kitört belőlem a sírás. Megint.
     -Hova? Miért? Mikor?-kérdezte gyorsan.
     -Spanyolországba. Azért mert a cég terjeszkedett és nem tudom mikooor.- nyújtottam el az utolsó szót.
     -Hope.-kezdte túl nyugodt hangon.-Kérlek ne pánikolj, minden rendben lesz! Tudod, hogy itt vagyunk neked.
      -Te tudtad?-kérdeztem, és éreztem ahogy az arcomból kifolyik a vér.
      -Igen.-ismerte be.- Tegnap hallottam ahogy a szüleink beszéltek róla, én meg pont vízért akartam lenni, de aztá el ment a kedvem tőle. Nem akartam szólni neked, mert aztmondták, hogy szülinapod után mondják el. Ne haragudj!
      -Nem haragszom.-mondtam mosolyogva mintha látná.-Csak kicsit szíven ütött.Csak beszélni akartam valakivel, hagylak vásárolni.
      -Nem zavarsz, mert hazafelé megyünk.Beugorjunk?-kérdezte So kedvesen.
      -Nem muszáj, nyugodtan menjetek csak hazafelé.
      -Jó, de ha valami van hívj.-mondta komolyan.
      -Hívlak.-ígértem meg.-Szia.
      -Szia, és fel a fejjel!-tette le.
Hát ez igen. Tudta, és nem szólt. Nem haragszom rá tényleg. Elkezdtem nézegetni a szobám falát. Mindenhol képek. Rólunk, a családról, rólam... Nincs szívem itt hagyni mindent, és főleg nem anyát. Remélem nem akarnak választás elé állítani... Felnyitottam a laptopom tetejét, és vártam míg betöltődik. Rejtve kapcsolódtam Skype-ra, és néztem azt a fránya kis karikát, de szürke maradt. Egy ideig. Valahol a telefonom rákezdett a Nirvana-Smells like teen spirit. Egyet jelent, hogy Thomas hív. Rohantam is de elbotlottam a laptop kábeljébe, és bevertem a fejem. Jobban mondva lefejeltem az ágy szélét. Minden mindegy alapon felálltam (nem is néztem tükörbe) és felvettem.
      -Hogy vagy? Történt valami?-kezdte köszönés nélkül.
      -Igen. Nagyon sok minden. Tom én ezt nem bírom!-fakadtam ki.
      -Éreztem, hogy valami nincs rendben.-gondolkozott hangosan.-De mégis mi lett?
      -Apa...-sóhajtottam egyet, és lehunytam a szemem.-Spanyolországba költözik, a cég miatt.
      -És te?-tette fel a legfogósabb kérdést.
      -Remélem, hogy nem válnak el és, hogy nem gondolják azt, hogy választani fogok közöttük. Nem bírok, sőt anyu mondta el...-mondtam ,és ez kimondva sokkal rosszabbul hangzott. Választani...
      -Hope, bármi is legyen, én itt vagyok neked.-mondta, nekem meg a lepkéim fogalmam sincs mit csináltak.
      -És ha apuék úgy döntenek, hogy mennem kell?-kérdeztem halkan.
      -Akkor várok.-szólalt meg komolyan.
Még egy órát beszéltünk. Mindenféléről. Ezt imádom benne, hogy bármiről el tudunk beszélgetni, és soha nem vezetne félre. 'This is love!' Amiután letettük pár perc múlva Réka videóhívást indított,én meg elmeséltem neki.
       -Szóval Spanyolország. Az szép hely!-Mosolygott a kamerába.
       -Igen, de remélem nem költözök oda.-erőltettem mosolyt magamra.-De veled mi újság?
És akkor következett két olyan óra amikor megfeledkeztem minden problémámról. Elmesélte, hogy elfog menni a Bruno Mars koncerte ami ott lesz náluk Pesten meg, hogy úgy néz ki, hogy összejön egy fiúval, és hasonlók. Akkor készülődött, mert szombaton mentek randira. Tökre be volt zsongva én meg vigyorogtam, és ki is választottuk a ruháját amivel megy majd. Egy eléggé szimpla ruha, a felső rész farmer anyagból volt, és az alsó meg vörös volt, és az eleje ki volt vágva egészem térd fölött 5-6 cm-vel, míg az alja majdnem a bokájáig ért, és egy szintén vörös balerinát vett fel. Aztán sietett mert reggelizett, és ment szaladni. Sportos(: Kikapcsoltam a gépet, és aztán aludtam. Tényleg aludtam.
Ma reggel arra ébredtem, hogy villámlik, dörög és esik. Imádom az esőillatot, és mivel anu ezt tudta billenőre kinyitotta a szobám ablakát(: Átmentem a fürdőbe ott rendbeszedtem magam, azán meg átöltözve lebotorkáltam. Éppen anyuval beszélgettünk amikor észrevettem, hogy apu pakolászik. Mivel sok kérdésem volt a legfontosabbat fel is tettem.
        -El fogtok válni?
        -Nem.-vágták rá túl egyszerre.
        -Jó. És kinél maradok akkor?-kéredztem őket, és kezdtem ideges lenni.
        -Nálam.-szólalt meg anyu, és apu meg bólintott.
        -Még nem vagyok tizenhat, de azért mondanák valamit. Főleg neked apu.-néztem rá hűvösen.-Neked fontosabb a munka ugye? Fontosabb mint anyu meg én! Régen az volt, hogy 'nem megyek munkába mert itthon maradok a kis családdal' most meg menekülsz? El akarod kerülni azt a korszakomat, amikor 'önkívületi állapotban' fetrengek haza?? Nem lesz olyan megnyugtatlak. Mindig is azért voltam ilyen, hogy büszkék legyetek rám. Erre te elmész. Itt hagysz.-mondtam dühöngve.
         -Nem erről van szó!-meredt rém hitetlenül apám, de anyun láttam, hogy igazat ad nekem. Apu menekül.
         -A gyerek tartást fizesd majd, ha úgy is 'terjeszekdik a céged'.-vetettem oda. Anyu mellém állt, és megölelt, apu meg elővarázsolta az útra kész bőröndöket.
         -Nem ilyennek szántam a búcsút, de ha itt a vallomások ideje, akkor igen menekülök. Nem előled, se anyud elől, hanem elegem van. Vgay rájöttem, hogy a család nem nekem való. Anyuddal ezt lebeszéltük.-'zárta le'.
          -De velem nem. Szóval tizenhat én után jösz rá, hogy 'neked nem való a család'? 'Szép'.-mutattam az ujjaimmal idéző jelet a levegőben.
          -Hope, Isten veled!-jött oda apu, és habár vitatkoztunk megöleltem.
Anyutól is elbúcsúzott, és elment egy taxival. Kész. Nem jön vissza. Zokogva borultam anyu vállára. Úgy láttam, hogy habár neki is fájt, de egyrészt megkönnyebbült. Fájt mindent hallani, de jobb most megtudni mint később. Mindketten felmentünk a szobánkba, de én elvetemülten kimásztam az ablakomon a tetőre. Igen, szakadó esőben. Nem vagyok az a fajta aki hamar megfázik, és ezt ki is élvezem. Szóval figyeltem a villámokat, és közben elgondolkoztam. Az ég sötét, én meg délután két órakor itt ülök, és áztatom magam. Szép dolgok ezek. Egy villám egészen a földig ért. Kicsit megdöbbentett, és azon kezdtem el filózni, hogy vajon hova csaphatott be? Ugye nem esett semmi bajuk azoknak akik ott voltak? Ha voltak egyáltalán. Apu is úgy tűnt el mint a villám az égről. Egy hatalmas fény aztán bumm, itthogyott.
 Néha az emberek olyanok mint a villámok. Villannak egyet az életedben, le is csapnak, és aztán otthagynak, hogy az általuk okozott vihar kárát takarítsd el te, egyedül. Ha 'kedvesek' akkor még esőt is hagynak, és akkor már áll a bál. Takaríthatsz esőben, fájdalommal a szívedben, és a rend rakás is irtó nehezen megy, mert egy csomó emlékbe botlasz!
          -Kicsim, gyere be mert megfázol!-hallottam anyu hangját a mellettem lévő ablakból.
          -Nem.-feleltem egyszerűen.
Arra számítottam, hogy kiabálni fog velem, de nem. Kimászott anyu is mellém, és átkarolt. Rámosolyogtam. Ez már őszinte volt. Rájöttem, hogy kiléphet bárki az életemből, bármilyen hazug, átlátszó vagy kétszínű ember egy valaki mindig itt lesz nekem. Anyu. Persze ide sorolom Rékát, Sophie-t és Tomast valamint Carlos-t is. Miután kitárgyaltuk apát (of course ez elmaradhatatlan volt:) és anyu kifejtette, hogy 'áldását adja rám es Thomasra' áttért a szülinapomra. Nem, nem akarok semmi nagy 'bulit' csapni. Áthívom Tomast és So-ékat. Anyu erre azt mondta, hogy lesz egy meglepetése. Oké, fogalmam sincs, hogy mire gondolt, de jó lesz. Elállt az eső, és mi meg bementünk, lefürödtünk(anyu az emeleten, és az alsó szinten), és aztán anyu elkezdte tervezni a tortám, én meg So-ékat tárcsáztam, majd Thomas-t. Elmeséltem, hogy apu elment, és ők írtó szomorúak lettek, de én mondtam, hogy ez így van rendjén. Mert így volt. Anyuval nem álltunk meg éjfélig. Elmentünk vásárolni, ez eltartott d.u. háromtól(!) este tízig(!!) és csaptunk egy csajos napot. Éjfélig meg tortákat néztünk, és közben anyu azt találgatta, hogy mit szeretek a Nirvana-ban, tehát átváltottam és One Direction,Demi Lovato,Rihanna,Austin Mahone,JB szólt a továbbiakban. Most meg egy óra van és hallom, hogy anyu azt énekli, hogy 'Live while we're young!'. Átszellemült (:
Hope. x

Forever Young!

2013.06.21(Péntek)

Míg arra voltam ítélva, hogy itthon legyek nem történt velem semmi érdekes. Sophie át járkált hozzám minden este, hogy beszélgessünk. Kiderült, hogy Carlos-al eléggé öszemelegedtek. Ma az évzárón kézenfogva (!) jelentek meg. So nem az a lány aki nem állja azt, hogyha esetleg balai utálkozva nézni. Sőt, inkább kihúzza a mellkasát(persze nem olyan lenézően), és erős marad. Ezért is tisztelem. 

Rékának mikor elmeséltem, hogy minő csúfos véget ért a hazajövetel eléggé eltorzult arccal ült a webkamera előtt (of course Skype-oltunk) és aztán mikor mondtam, hogy 'de a fényképezőnek nem lett semmi baja!' nemes egyszeűséggel kinevetett. Na jó inkább velem (: Sokat beszélgettünk, de nagyon hiányzott, az hogy megöleljen, meg az, hogy hülyüljük. Szomorú vagyok nagyon. DE nem baj, mert nyáron még megyek!

Tom pedig a legjobb barát akit kívánhat magának az ember. Anyuék eleinte kicsit idegesek voltak amiért átjött, mert tudniillik elég sok dolog kötődik az ő nevéhez, de a legnagyobb a sírás. Igaz mostanában az 'örömömben sírok' de régen nem egészen így ment ez. Sajnos. Egyik nap mikor átjött hozott egy filmet, valami vígjátékot. Elindíottta, és mellém fészkelődött. Gyengéden átkarolt, és egy puszit adott a homlokomra.
   -Nem akartalak faggatni de, hogy-hogy elmentetek a nagyidékhoz?-kérdezte, és közben már ment a film.
   -Fogalmam nincs. Anyuék gondoltak egyet, és huss.-töprengtem.-Néha elgondolkozok rajta, hogy miért nem költözünk oda. Vinnélek benneteket is, és olyan jó lenne nekünk ott!
   -Nekem kicsit fura lenne, mivel egy szót se értek magyarul.
   -Megtanítalak!-mondtam ujjongva.
   -Erre kíváncsi vagyok!-mondta vigyorogva, én meg csak mosolyogva megvontam a vállam.
Hát így történt, hogy egy nyomorult hétig tartott mire megtanulta, hogy: 'Szeretlek' és 'hiányzol'. Ő akarta ezeket megtanulni, de pedig nem is olyan nehezek!
Ma reggel a szabad lábammal mentem suliba, az évzáróra, de a kapuban egy meglepetés várt. Thomas várt ott. Hát amit elmondhatok róla: menő. Évzáró napja, ami azt jelenti, hogy mindenki a suli ünneplőjében van. Huh amikor megláttam azthittem összeesek, de nem, erős maradtam. Az ünneplőnkről azt kell tudni, hogy a fióknak egy fehér ing, fekete öltöny, és a nadrág is fekete. Nekünk lányoknak meg ugyan ez, csak szoknyával, meg rövidújjúval. Ott állt a kapu mellett, és várt. Szerencse, hogy nem igazán szívlelem a magassarkúakat (oké egészen 6 cm-ig tolerálom) és inkább a fekete balerinámat vettem fel. Thomas miután kiléptem a kapun egy rövid csókkal köszöntött, aztán pedig indultunk a suli felé.
     -Gyönyörű vagy.-mondta, és közben megfogta a kezem, és újjait szorosabban kulcsolta az enyémre.
     -Köszönöm.-szóltam lesütött szemmel. Soha nem gondoltam, hogy ezt fogja nekem mondani. Tíz átsírt, átszenvedett hónap után végre eljött ez is.
     -Min filozofálsz?-kérdezte mosolyogva.
     -Semmi érdekesen, csak még álmos vagyok. Kicsit.
     -Kicsit jobban, nem?-kérdezte.
     -Lehet.-mosolyogtam rá.
Hát így mentünk évzáróra. Thomas én én. Egy pár. Róla még azt kell tudni, hogy már okt.2-án töltötte a 16-ot, tehát nagyobb mint én (: Akkor is felköszöntöttem és mégy egy nyomorult köszönömöt se írt. Jaj ): Amikor odaértünk bevágódtunk az utolsó sorba(kettes sorokban kell állni az osztályoknak). Pont So-ék álltak előttünk, úgyhogy mikor észrevett ugrabugráltunk egy sort. Carlos és Tom csak kezet fogtak és egy 'na és ezek a barátnőink' vállrándítással elintéztek mindent. A fiúk ilyenek. Nekik nem kell lelkizni, vagy ugrálni, ők így is megértik egymást. Eleinte nem szimpatizálta Tom Carlos-t, mert Carlos sok baromságot csinált, de mikor Tom szülinapja volt ketten mentek deszkázni, és összebarátkoztak. Azóta el se lehet választani őket. A sztorihoz hozzá tartozik, hogy Carlos 2 (igen kettő) nappal kissebb mint Tom. Fura a sors nem? (: Hát ehez hasonló dolgokon törtem az agyam amikor Sophie meglóbálta előttem a karját.
     -Na benne vagy?-kérdezte.
     -Hogy mi, tessék?-néztem rá.
     -Estére mozi, az!-förmedt rám.-Hát te nem is figyelsz rám?
     -Dehogynem, csak gondolkoztam.Persze, hogy áll a mozi-mosolyogtam rá.-Csak mi ketten?
     -Nem, a fiúk találták ki, és velük.-vigyorgott So.
     -Nekem oké.-bólintottam, és megpróbáltam odafigyelni, mert az oszink éppen osztotta a díjakat. Engem már harmadjára szólítottak. Hoppá... (: Amúgy második tanuló lettem, So meg harmadik. Thomas és Carlos pedig 5. és 6.-ok lettek.
Hazafelé Sophie már bontogatta a könyveit Carlos meg csak fogta  a fejét, hogy 'mi lesz a moziból, ha mi ketten So-val olvasni kezdünk?' erre Tom azt mondta, hogy 'itthon hagynak bennünket'. Persze csak vicceltek. Amikor hazaértem felhívtam anyut, és mondtam, hogy második lettem plusz hogy elmennék moziba délután. Semmi kifogása nem volt ellene. Mivel délre hazaértem gondoltam most 'bevágok egy szundit' de aztán eszembe jutott, hogy kikellene olvasni Az elveszett církálót, de rájöttem, hogy még csak az első 20 oldalt olvastam el, szóval egészen 2-ig olvastam. Nem rossz könyv(:
Most meg leírtam ide ezt az ominózus napot, amikor is az osztálytársaink szembesültek a ténnyel. Thomas és én igenis járunk s szeretjük egymást. Nehéz volt felfogni nekik, és mivel nem tettük ki facebook-on, hogy kapcsolatban sokan nem is értesültek róla. Furcsa, hogy ha mostanában valamit nem 'posztolsz,kommentelsz vagy lájkolsz' az már nem is olyan jó. Egyeseknek. Az emberek kezdenek inkább a tárgyakba beleszeretni, és azokkal kialakítani egy furcsa kapcsolatot. Nem értem meg őket.
Na megyek, mert még takarítok picit, aztán meg folytatom az olvasást. (:
Hope. xx

You're in my veins!

2013.06.09(Vasárnap)

Ezt elintéztem! Ha tudnák magamra vigyázni, és nem minden mozdulatom az agyam véletlen műve lenne most nem lennék itt! Na de mindent csak szép sorjában.

Tegnap este amikor lehívott a nagyi az ajándékomat adta ide. Egy Nikon D5100-at. Örömömben ugráltam, viszont eléggé fáradt voltam. A Nirvana-s deszka meg már csak hab volt a tortán. És akkor a cseresznye meg az volt, hogy 3-4 perc múlva átjött Réka. Ez pontosan éjjeli 11 után történt. Miután én vigyorogva sírtam és szétöleltük egymást Réka köszönt, és felmentünk a szobámba.

    -Annyira örülök neked!-mondtam és még mindig szipogtam.

    -Én is! De mi újság veled?-kérdezte miközben lehuppantunk az ágyamra.

    -Öszzejöttem Vele.-mondtam, és közben elpirultam.- Igaz, hogy tegnap, és sokat kellett rá várni, de megérte.

    -Minden részletet, légyszi!-szólt Réka, és kicsit szorított a kezemen amit az előbb fogott meg. Azthiszem ő is örül az örömömnek(:

Elmeséltem minden kis részletet. Azt, hogy Tom eleinte mennyire bunkón viselkedett velem, azt is, hogy egy ideig nem foglalkozott velem, de aztán mikor elmeséltem, azt, hogy hogy vallott szerelmet Rékának könnybe lábadt a szeme. Ő is tudott mindenről. Tudta, hogy mennyire fájt amikor mással járkált, vagy csak másra nézett. Nem viccelek, még az is fájt. 

     -De veled mi a helyzet? Mesélj te is, mert nekem kezd kiszáradni a gyomrom annyit dumáltam!-mondtam, erre Réka hangosat nevetett.

     -Nekem jelenleg nincs barátom, de azt hiszem nem is kell.Na jó, kinek hazudok. Igazából lenne egy fiú-itt csendben 'úúúú'-ztam egy sort- de csak az ő érzelmei komolyak. Én csak barátként tekintek rá.- na itt már 'óóó'-ztam.- Semmi gond, meg vagyok egyedül is.-mosolygott.
     -Hát igen. Büszke is vagyok ezért rád.-néztem rá, és megöleltem.
Réka még két óráig maradt, de aztán azt mondta, hogy haza megy, de nem engedtem el ám olyan hamar! Előbb még készítettünk képet. Mivel sikerült kinyomtatnom ide is ragasztom (:  A képről annyit tudok

mondani, hogy Rékának eszébe jutott, hogy áthozta a gépét. Elővette, és beálltunk egy tükör elé, majd az arcom elé emeltem a Szent erekjém, és Réka is követte a példámat. Hát így lett egy 'fényképészes' fényképünk. Igaz egyikőnk arca se látszik, de az nem gond.(a barna hajú vagyok:) Közben ellőttünk egy pár olyat, hogy 'ohh ne ez a lábam lett!' vagy ' Neee Hope a hajad a kamerámba lóg!' esetleg 'mindkét kezed tedd a kamerára, mert nem akarok, hogy szamárfülem legyen...' Nem is vagyok éppen ennyire rossz azért! :( Aztán jött az amitől a legjobban féltem. A búcsú. Mindketten sírtunk, és nem is tudtunk igazán beszélni, de azért mindketten nevettünk már kínunkban, és a könnyfátyolon át láttam, hogy  Réka mosolya nem boldog mosoly. Gyorsan megöleltem, és mondtam, hogy nyáron jövök még. Biztosan. Ekkor már boldogabbnak látszott. Nem szeretem, ha valaki szomorú, főleg ha miattam. Még fél órát biztos integettünk, meg azt játszottuk, hogy haza kísértem (igen, a szomszédba) és ő meg vissza, de egyszer megálltunk kb. félúton, és szorosan öleltük egymást, majd sírva és ugyan abban az időben mosolyogva integettünk. Majdnem neki mentem egy oszlopnak. Réka ezt láthatta, mivel hangosan felnevetett, és még egy 'utolsót' intettünk egymásnak. Mikor hazaértem eszembe jutott, hogy nem is próbáltam ki a deszkát, de azt majd otthon avatom fel. Inkább miután 'jó éjt' kívántam felmentem, és elaludtam. Reggel megint korán keltünk. Igazán sok cuccot nem kellett összeszednem, de amíg nagyiék kávéztak és felmentem a netre. Tom fent volt, és azonnal rám is írt. Tom: Szia! Hope:Szia(: Tom:Hol vagy? Hmm azt hiszem aggódik miattam. Hope: Magyarországon, de kb 3 órán belül otthon leszek. Tom:Hiányzol, és siess haza! Hope:Te is hiányzol nekem): Most mennem kell. Ha landolt a gép írok neked SMS-t. Szia<3 Tom:Szia<3  .
Boldogan hajtottam le a laptop fedelét, és miközben a nyakamba akasztottam a fényképezőm és felkaptam a deszkám leugráltam a lépcsőn. Imádok a nagyi lépcsőjén ugrálni mert az olyan jó érzés. Oké kétség kívül fura dolgokat hoz ki belőlem ez a szerelem!
       -Hope nehogy össze törd magad!-mondta anyu szigorúan, de az utolsó lépcsőfokról csak leugrottam. Persze nem jól számítottam, és nem elég, hogy félreléptem még el is vágódtam. Riadtan a deszkámra és fényképezőre néztem, de semmi bajuk nem lett. Én viszont képtelen voltam felállni.
       -Hope! Megmondtam, hogy ne!- üvöltött anyu, nekem elszorult a torkom. Apu felkapott, és a nagyi is nagyon meg volt rémülve tehát velünk jött. Volna. Csak én ülni se voltam képes, így el kellett feküdnöm a hátsó ülésen, mivel nem akartam, hogy mentővel furikázzanak. Nagyi anyuval jött buszon, és apuval pedig elnevetgéltük az utat. Hah ő az én emberem :D Hát amikor odaértünk a doki nem volt elragadtattva... Részletesen nem szeretnék leírni mindent, de elég annyi, hogy helyre is kellett tenni a bokámat meg valami el is tört, szóval lett gond. Anyu és a nagyi elképedve hallgatták, hogy 'Annak örülök a legjobban, hogy nem lett semmi baja a fényképezőnek és deszkának!'. Ők azt várták, hogy azt mondjam 'de jó, hogy nem lett nagyobb bajom!'. Jaj hát mikor két felnőtt úgy néz rám, hogy lyukat fúrnak akkor az enyhén nem jó. Apa el tudta intézni, hogy valami különjárattal menjünk. A doki nehezen akart elengedni, de mondtam, hogy majd vigyázok magamra.
A reptérhez való úton már nagyi vezetett(mivel az ő kocsija) és apu hátul ült velem. Rajzolt a gipszemre. Fényképezőt készített nekem, aminek nagyon őrültem. A felszállás se volt nehéz, mert apu az ölébe vett, és felvitt, de előtte még elköszöntem a nagyitól. Egy 'Becky légyszíves vigyázz magadra!' kiáltással köszönt. Azért kiáltott mert már messze voltam. A repülőúton próbáltam megfogalmazni ahogy beadom majd Tom-nak, Rékának és Sophie-nak a történteket. A valóságot írom/mondom le/el. Három óra volt az út, és otthon a sötétség fogadott. Apu az ölébe vett megint, és elmentünk az autónkig. Hogy hogy került oda azt nem tudom, de nem is érdekelt, csak legyek már otthon! Ahogy a telefonom kapcsolt, hogy itthon vagyunk már ki is jelezte, hogy van 2 Sms-em és 4 nem fogadott hívásom. Szaporábban vettem a levegőt, és lehunytam a szemem mielőtt megnéztem őket. Tom írt, hogy aggódik és ha itthon leszek írjak. Kezdett hajnalodni mire felkerültem a szobámba, és behozták nekem a deszkámat meg a fényképezőmet.
    -Köszönöm.-pislogtam hálásan anyura és apura.- Igazából nem akartam gondot okozni.
    -Tudjuk.-mondták egyszerre, és anyu mellém ült, apu meg odahúzta a gurulós székem.
    -Kicsit vigyázhattál volna.-mondta anyu fáradtan.-De azért reméljük, hogy minden rendben lesz.
    -Én is.-erőltettem mosolyt magamra.
    -Ezen a héten legalább itthon kellene maradnod.-mondta anyu, és meg úgy meredtem rá, mint akinek azt mondták, hogy 'szobafogság!'.
    -A-a az nem lehet. Kérlek engedjetek el!-szóltam rájuk.
    -Hope...Nem lehet kincsem.-mondta apu, és megölelt. Anyu is követte a példáját, és miután jó éjt kívántak kimentek. Egyedül maradtam, és gondoltam írok, mert a naplómat ide tették az éjjeliszekrényemre. A telefonom,fényképezőm és egy dobozos Cola volt még ott. A telómról felmentem Facebook-ra, és gyorsan írtam, hogy 'most értem haza, de suli után gyere el inkább. x' Ezt Tom-nak írtam, de egy kurtát írtam So-nak is, hogy majd felhívom, mert van mit témázni. Rékának meg kerek perec leírtam, hogy mi történt, de a választ nem vártam, meg mert még tudtam, hogy akarok írni ide is. Mostmár csukódik le a szemem. Jobbulást nekem...
   Hope x.

   i

Tranquila!

2013.06.08(Szombat)

     Éjjel nem aludtam el egy hamar, habár Tom mondta, hogy ideje lenne befejezni a beszélgetést, de valamit mindig találtunk még. Végül azthiszem három óra felé tettük le, de akkor is azért, mert már beauldtunk mindketten.

      Ma reggel arra ébredtem, hogy anya húzza le rólam a takarót, és azt mondja, hogy megyünk a nagyihoz. Igen Magyarországra. Reggel hét órakkor jut eszükbe, és én semmit az ég világon nem pakoltam be, sőt még aludni se aludtam csak négy órát. Ennyit a szombatomról, és a 'na majd alszok tizenegyig' álomról. Leszaladtam a konyhába, bedobtam valami kaját(fogalmam sincs, hogy mit) és fel vissza a fürdőbe. Ott elintéztem amit kellett, és aztán felkaptam egy cuccot. A szerkóm egy fekete top-ból állt amin egy kereszt van szegecsekkel kirakva,egy short(szintén fekete), egy Converse amint kereszt van, mint a top-on, éés mellé szegecses karkötő meg egy fekete köves fülbevaló. Nem írtam senkinek semmit, inkább csak felkaptam a telómat, meg a fülhallgatómat, és iszkiri.
  -Ezt mégis, hogy gondolátok, hogy nem szóltok nekem?-kérdeztem írtóra felháborodottan.-Ha lenne még három testvérem talán, hangsúlyozom talán, megértem, de így...
Anyuék jót derültek rajtam, amiért már reggel ilyen 'fortyogós kedvemben vagyok'. Nekik jó kedvük van, de tudják, hogy mit vált ki egy tiniből az ilyesmi... Na mindegy.  Beültünk a kocsiba, és egy dugóba is sikerült keveredni. Apu idegeskedett, hogy lekéssük a gépet, de anyu meg én nyugodtan ültünk. Mire kijutottunk, és apu leparkolta a kocsit majdnem odajutottunk, hogy lekésssük a gépet. Csak a mi családunk lehet. A repülőn sikerült valamennyi energiát magamba szívnom. Végre újra itthon lenni. Nem tudom miért nem cuccolunk át. Hoznám Tom-ot és So-t. Meg lenne mindenem amire szükségem van a túléléshez! Hah, ha a szülőkkel ilyen könnyű lenne beszélni! Taxit fogtunk, én meg a telefonom szorongattam, hogy 'ajjh érjünk már oda!'. Mikor végre került egy bevágódtam a hátsóülésre anyával, és nézegettünk kifelé, de egyszer hallottam, hogy a hapsi aki vezetett odasúgta apunak, hogy 'A lánya esetleg Emo?' . Pff ma éppen arra volt kedvem, hogy ebbe öltözzek, attól nem kéne leszólni! Az út további részében hallgattam. Addig amíg egy efféle üzenetet nem kaptam Thomas-tól: ' Jó reggelt kicsim! Fogalmam sincs, hogy hol vagy, de átmentem hozzád, és sehol sem talállak, vamlamint So-val is kerestünk... Aggódok miattad! Ha megkaptad az üzenetet írj! Szeretlek. xx' 
Ezek után mintha felvillanyozták volna a napom. A tais szerintem hálát adott, hogy már 'csak' tíz percet kellett kiállnia velem. Muhahahaha. Sajnos visszaírni nem bírtam, mert nem engedte a szolgáltatóm, mivel külföldön vagyok. Gyorsan felmentem a netre, és írtam nekik, hogy minden oké, de mesélek délután.
  -Tényleg szeret ez a Tom gyerek téged.-ismerte be apu.
  -Látod én mondtam!-vigyorogtam mint a vadalma, és szinte ugráltam.
Apropó... A napló elején 16-ot írtam, pedig majd 23-án töltöm. Bocsánat, 'nyomdahiba'...(: Nem kellett sokat bandukolni, de én azért még meghallgattam az 'Addicted' című számot Mohombi-tól, mivel azt Tom mutatta nekem. Akkor már énekeltem, de éppen nem ugráltam. Mikor odaértünk a nagyihoz mosolyogva fogadott.
  -Becky! Hogy vagy kislányom?-kérdezte, és megpuszilt. Hihi szeretem a nagyimat.
  -Köszi jóól!-mondtam egy 1000 wattos mosoly kíséretében.
  -Szerelmes.-legyintett egyet apu, és bevonszolta magát.
  -De jól áll neki.-tette hozzá anyu, és ő is belépett.
Én felmentem a szobámba, és kinéztem. Az ablakomból pont láttam a felkelő napot, és a gyönyörű Dunát. Múlt nyáron azzal szórakoztam, hogy felkeltem hajnalban minden reggel, és azt néztem, hogy mikor kel korábban a nap. Egy hetet voltam, és akkor egy-egy perccel lett kevesebb az idő. Marhaságokat írok megint. Igen most írok, mert később biztos megint kimegyünk a városba, amit imádok. Csak most akadt időm, és most írom le, mert minden itt marad leírva, és a fejem hajlamos elfelejteni!
  -Beeeecky! Gyere le kérlek!-kiabált a nagyi.
Később még írok. Remélem lesz is mit!
'Becky' xx.

   

It's so complicated....

2013.06.07(Péntek)

Irtó régóta nem írtam. Sajnálom.Nem volt időm igazán, mert ujjabb problémák akadtak az osztályban. Múlt félévben kitört az ajtó, és nem rakták helyesen vissza. Ennek következtében teljesen kitört, és mostmár még ép kilincs se működik. Most ébredt fel az oszi, hogy kellene venni egy újat, de senkinek nincs rá kedve, mert ugyebár Lana és a másik csávó be nem hozná a pénzt. Na de itt nem a pénzzel van a gond, hanem azzal, hogy eztán egy páran röhögnének a markukba. Ennyit a kis 'tökéletes' osztályomról.
Ami pedig Thomas-t illetni... Ezen a héten olyan szemét volt, hogy be se dugta a suliba az orrát. De ma ahogy jöttem ki a suliból engem várt a kapunál. Megpróbálom leírni ami történt, de nagyon nehéz lesz.
  -Vajon kihez jött?-kérdeztem suttogva So-tól majd húztam egyet a táskám szárán ami csak a fél vállamon lógott.
  -Nem tudom, de gyere, nehogy össze ess itt nekem!-mondta látszólag komolyan, és szorított egyet a karomon.
Lassan mentünk, én meg próbáltam nagyokat lélegezni. Igazából bazi nehéz volt, de valahogy sikerült stabilizálni a lélegzésem, és még el se ájultam. Mondom még...
  -Sziasztok lányok!-köszönt elég normálisan.
  -Csá.-rendezte le flegmán So, és mentünk tovább. Jobban mondva megrántott, és nekem is mennem kellett.
Nem értem miért tette ezt. Még meg se szólalt, és ő meg elrángat onnan és flegmázik vele. Oké, hogy nekem akar jót, de akkor is már! Nem szóltam semmit, de Sophie tudhatta miért vagyok ilyen. Lassan lépegettünk a hűvös részen, és akkor... És akkor hallottam, hogy valaki trappol.
  -Hope légyszíves állj meg!-kiabált utánam Tom.
Sophie nem tudott mit mondani, csak mosolygott, és oldalba bökött, mert látta rajtam, hogy az összes vér kifut a fejemből. Egy erőltetett mosoly eresztettem, és ránéztem So-ra aki csak bólintott egyet. Komolyan, ha csak pislantok azt is megérti! Tom egyre csak közeledett Sophie pedig ott hogyott. Kicsit féltem. Nem is, inkább nagyon.
  -Hope beszélni szeretnék veled.-mondta miután mellém ért, és kicsit még zihált.
  -Tessék, itt vagyok.-próbáltam kicsit durvábban beszélni vele. Megbántott.
  -Kérlek ne itt beszéljünk, menjünk el a parkba ami itt közel van.
Pontosan nem tudtam hova akar menni, de kezdtem érezni a pillangókat. Mi a fenéért estem bele menthetetlenül? Mellettem jött, de egy szót se szóltunk, csak néha rám pillantott, de én semmit nem szóltam. Végül elérkeztünk abba a parkba ahová akart vinni. Eddig még nem jártam arrafelé, de tetszett. Nem volt ott sok ember, de mégis olyan kellemes hangulata volt az egésznek. Tom hirtelen lehuppant egy padra, és az én csuklómat is megfogta, hogy lehúzzon.
  -Hope nézz rám kérlek.-mondta, de én csak a földet bámultam. Tudtam, ha ránézek annak nem lesz jó vége...-Hope kérlek!-mondta, és már szinte könyörgött. Nem tudott többet várni, és éreztem, ahogy kezét az állam alá csúsztatja.
Lassan emeltem rá szemeim, de így is azt hiszem meglátta benne amit nem kellett volna. Azok a barna szemek... Fogalmam sincs miért tud ennyire megigézni velük.
  -Tudom, hogy megbántottalak, és sajnálom.-kezdte el mondanivalóját, én meg elkaptam a fejem.- Tudom, hogy hallottál rólam egy két dolgot.
  -Igazak is?-kérdeztem még mindig a 'csodás' pázsitot tanulmányozva.
  -Igen. Részben. Tudom, hogy azt is hallottad, hogy nem szeretlek.-itt egy nagyot sóhajtott, majd ő is lenézett valahová.- Fogalmam sincs, hogy hogy magyarázzam ezt el neked.-Felém fordította a fejét, és úgy beszélt.- Eleinte te is csak egy lánynak tűntél a sok közül, de teltek a napok, és egyre jobban kezdtelek megismerni. Emlélszel mikor volt barátnőm?
Egy aprót bólintottam, és próbáltam igazán nem elsírni magam. Fájt erről beszélni, de még hallani is. Olyan sokat szenvedtem akkor...
  -Szóval nem is szerettem igazán, csak gondoltam, majd így hajlandó leszel beszélni velem, és bevallod nekem, hogy szeretsz.
  -Te arra vártál, hogy ÉN valljam be neked?-kérdeztem, és szerintem jogosan, felháborodtam.
  -Igen, de kérlek várj.Aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Nem is tettem semmit, csak amikor melléd ültem németen, akkor beszélgettünk. Akkor jöttem rá, hogy te tényleg más vagy, de eddig nem mertem neked mondani semmit, mert azt hittem te nem így érzel.
El se hittem, hogy ez velem történik meg. Bevallotta, hogy szeret. Hát lehet, hogy az a fény ami kialudt megint  kigyulladt? Tom nem szólt semmit. Megfogta a kezem, és felhúzott a padról, de aztán sem engedte el a kezem, hanem sétáltunk. Kéz a kézben. Lehet öt percig is tartott mire feleszméltem.
  -Tom kérdezhetek valamit?-néztem rá, ő meg csak bólintott egyet, és rám nézett a Fullcap-je alól.- Szóval miért pont engem választottál?
  -Egyszerű!-húzta szemtelen félmosolyra a száját- mert szeretlek!
Abban a pillanatban esküszöm, senki nem létezett, csak ő meg én. Kimondta. Szeret. Miután látta, hogy kezdek írtóra zavarba jönni levette a sapiját, és a fejemre húzta. Ja és vigyázott a hajamra is :)
  -Na most gyere csak!-szorított egyet a kezemen, és sietősebbre vette a figurát.
  -Hová?-kérdeztem, és kezdtem félni. Nem volt okom rá. Hazafelé mentünk.
  -Hope jön a vihar, még a végén megfázol. Gyerünk siess!-mondta, és azt hitte hatni fog rám, de eléggé elfáradtam. Hirtelen felindulásból az ölébe kapott, és úgy vitt egy ideig. Jót nevettünk mindketten.
  -Nem vagyok nehéz?-kérdeztem tőle.
  -Most ugye nem arra gondolsz, hogy kövér vagy?-kérdezte. A francba olvas a gondolataimban!- Hope nekem te akkor is tökéletes lennél, ha kövér lennél, de nem vagy az.- mondta.
Az út további részén olyan dolgokról folyt a beszélgetés mint:'Green Day vagy Nirvana?' valamint 'Adidas vagy Supra?' és ehez hasonlók. Mondtam neki, hogy ne kísérjen haza, de azt mondta, hogy már túl sötét van , és haza akar kísérni mindenképpen.
  -Hát itt lennénk.-jelentettem ki a házra mutatva.
  -Gondolom ez még kelleni fog.-nyújtotta át a táskám.
  -Igen, köszönöm. Neked meg ez-vettem volna le a sapit, de nem engedte.
  -Ugyan, ajándék tőlem.-mosolygott rám.-Viszont sietek, mert elkap az eső.
  -Oké, szia!- köszöntem, ő meg elfordult. Őszintén eléggé elszomorodtam, azt hittem legalább egy puszit kapok. A kapu felé vettem az irányt, de valaki hátulról megölelt.
  -Azt hitted ennyivel megúszod?- suttogta a fülembe.- Hát nem!- húzta félmosolyra a száját. Magával szembe fordított, és megsímogatta az arcom. Csak figyeltem minden egyes mozdulatát. Lassan megállapodott a keze arcom jobb oldalán, és lassan közelített felém. Megcsókolt. Azok a pillangók... Eléggé hoszzúra sikeredett, de hazudnák ha azt mondanám, hogy nem élveztem... Kinyitottam a szemem, és még mindig mosolygott. Olyan édesen.
  -Mostmár tényleg megyek, mert elkap a vihar. Ráadás pedig nem jár!-mondta komolyan, de aztán kaptam mégy egy afféle 'búcsú csókot'.
Most olyan tíz felé járhat az idő, és már beszéltem So-val akit lelki szemeimmel láttam ugrándozni, de sajnos nem jött át nállam aludni, mert segítenie kell holnap otthon. Még Rékával kell beszéljek, de még nincs fent sajnos. Anyu örült neki, és azt mondta, hogy végre látni lehet rajtam az igazi boldogságot.
És ami még újdonság. A telefonom két percenként csörög... <3
Hope xx.